Sopronban a Fenyő Téri Általános Iskolát mindig csak úgy hívták, hogy a „bánfalvi iskola”. Bánfalva Sopron kertvárosa, zöldövezete, régen külön település volt, de idővel egybeépült a várossal. Német ajkú település révén, a német nyelvet nem lehetett és a mai napig sem lehet elválasztani Bánfalvától. Nemzetiségi iskolánk története is itt kezdődött.
A kezdetek
1481-ben Sopron város segítségével létrejön Bánfalván a pálosok kolostora, valószínűleg ők voltak a falu első tanítói is. A községben két iskola volt: egy evangélikus és egy római- katolikus. A mohácsi csatavesztés után a törökök Bécs felé vonultak és megszállták Sopront. A város bevétele meghiúsult ugyan, de részeinek fosztogatása és felégetése nem. A védekező csapatok nem tudták megakadályozni a bánfalvi kolostor kirablását és emberek tucatjainak elhurcolását sem. A török elől a pálos szerzetesek nyugatra menekültek. Helyettük evangélikus prédikátorok és tanítók érkeztek, akik Isten szavával és Luther tanításával vigasztalták és erősítették a népet.
A reformáció-ellenreformáció idején
A reformáció és ellenreformáció itt is éreztette hatását. 1665-ben Rosner Mátyás plébános egy példásan vezetett templomkönyvet írt, ami fontos információt közöl az akkori iskoláról. Innen ismerhetjük meg Johann Marton tanító nevét.
A katolikus egyházat súlyosan érintette Luther tanításának népszerűsége, lebénult és évtizedekig tartott míg a merevségből felébredt. Draskovich bíboros állította a katolikus egyházat a protestánizmus ellen. Ezekben a magyar evangélikus egyháznak zavaros időkben, 1673. december 22-én vették el az evangélikusok iskolaépületét, és űzték el prédikátoraikat és tanítóikat. Kényszerítették az evangélikus szülőket, hogy gyermekeiket katolikus iskolába járassák.
Feloldást csak II. József türelmi rendelete (1781.október 13.) és II. Leopold 1790/91-es évi 26. Törvénycikke hozott. Ezek szerint iskolát alapíthattak az evangélikusok. 1791. június 23-án a Fő tér 39.sz. házat vették bérbe és nyitották meg az iskolát, ami 32 tanulóval megkezdte a tanítást Johann Lux tanító vezetésével. Johann Lux-ot választották Bánfalva iskolavezetőjének és jegyzőjének. A soproni születési tanító meghívólevele a következőket tartalmazta:
„(…) Kérjük felvételét az evangélikus iskolai- és jegyzői munkák betöltésére Wondorf faluban. A közösség követeli még a mindennapi reggeli imádkozás felvételét az iskolába, valamint a vasár- és ünnepnapokon tartandó délután 1 órai hittanórát.”
Az iskola a XIX. században
Az 1810. március 1-i Egyházközségi Gyűlésen, melyet Kalchbrenner János plébános és a torkos-i egyházfelügyelő tartottak, megállapodtak abban, hogy a tanítói jövedelmet a jövőben mind a három településen (Ágfalva, Lépesfalva (ma Ausztria: Loipersbach), Bánfalva) megduplázzák. Luxot Matthias Halwax tanító váltotta fel.
A feljegyzésekből megtudhatjuk, hogy az 1829/30-as tanévtől bevezették a magyar nyelv oktatását. A falu iskolarendszere tovább fejlődött. Már saját épületben folyt a tanítás.
1835-ben az épület mellett harangtorony állt. 64 tanuló látogatta az iskolát, főként a téli hónapokban (októbertól húsvétig). Tantárgyaik: vallástan, német és magyar nyelv (írás és olvasás), számolás, földtan, természettörténet és ének.
1842-ben az iskola egy tanteremből, egy lakószobából és egy kamrából állt. 1845-ben felújították az épületet.
1856. április 27-én rettenetes tűz pusztított Bánfalván. Az iskola épülete és a harangtorony is a tűz martaléka lett. Egy év alatt Sopron város és a környező falvak segítségével újra felépült az iskola, és mellette még két új harangot is öntettek.
1858-ban a Kerületi Tanács elhatározása alapján javulni kezdett a plébánosok és a tanítók jövedelme.
1882-ben újítást kezdeményeztek az oktatásügyben: bevezették az „ismétlőiskola” rendszerét. Ennek alapján a 13-15 éves gyerekeket heti öt órában kellett volna tanítani. Külön bérezés ezért nem járt. A tanítók vonakodtak az utasítás végrehajtásától, ezért nem került sor az ismétlőiskola bevezetésére. A község lélekszáma emelkedett, ezzel együtt a tanulólétszám is 32-ről 200-ra nőtt. Az új tanító Johann Hafenscher volt. Gondolni kellett az iskolaépület bővítésére.
A község nagy szegénysége miatt csak 1884. február 3-án kétszeri miniszteri felszólítás után döntött a falu az építkezésről. 1887. április 12-én megkezdődtek a munkálatok. Május 8-án alapkőletételre került sor. Az új iskolát 1887. szeptember 1-én avatták ünnepélyes körülmények között. A földszinten két 3 szobás tanítói lakás állt, az első emeleten két nagy tanterem, amiből az egyik kórussal is rendelkezett. Kezdetekben imateremnek szolgált. A toronyban volt a toronyóra és három harang. (A harangszentelésre 1887. augusztus 28-án került sor.)
Az iskola államosítása
A tanulók rohamos szaporodása miatt 1893-ban egy második rendes tanítói állás betöltésére került sor. A második tanító Philipp Nitschinger volt.
1904-ben a megye egyházi vezetése kötelezte az egyházközséget a harmadik tanító alkalmazására is. A tanulólétszám ekkor már 263 volt. Kötelezettséget vállalt a falu a tanítói lakás biztosítására, és a jövedelem 1/8 részének fedezésére. Az állam azonban 50% átvállalását követelte. Az egyre nagyobb terhek kényszerítették az egyházközséget, hogy átadja iskoláját az államnak.
1906. június 10-én megszületett a döntés az államosításról, miszerint az iskolai ingatlanok, a torony kivételével, az állam tulajdonába kerültek. 1906. november 25-e lett a végleges dátum.Az állam átvette az iskolában a tanítók bérezését. A tárgyi feltételek biztosítása azonban továbbra is az egyházközség feladata maradt (az iskolaépület karbantartása, fűtés, takarítás,…). Az államosítás hátrányai gyorsan megmutatkoztak. A falu iskolával kapcsolatos terhei nem csökkentek, sőt növekedtek. A tanulólétszám gyors növekedése miatt két tanteremmel kellett bővíteni az iskolát.
1913-14-ben a két földszinti tanítói lakásból is két tantermet kellett kialakítani. A költségek növekedtek, ezért az egyházközségnek kölcsönt kellett felvennie, amit csak 1932-ben tudtak végleg visszafizetni. Az államosítás tehát anyagi és lelki terhet jelentett az itt élő lakosságnak.
Az iskola a XX. században
Az első világháború idején a lakosság nehezen, de teljesítette kötelezettségeit iskolájával kapcsolatban. A tanulólétszám alig emelkedett, így bővítésre nem volt szükség.
1925-ben felújították az iskolaépületet a harangtoronnyal együtt. Az egyházközség sokat tett iskolájáért, így elmondható, hogy a bánfalvi iskola a ’30-as években egy jól működő 6 osztályos általános iskola volt. 1925 után az állam magasabb költségeket akart a községre kiróni, de Schultz Ödön plébános jó kapcsolatai révén elérte, hogy ne növeljék a terheket, hanem csökkentsék azokat. Bánfalva még nem fizette vissza véglegesen a háború előtti iskolafelújítás költségeit. Az egyház és az iskola között visszaállt a jó kapcsolat, ami annak volt köszönhető, hogy a tanítók között senki nem volt egyházellenes, még ha az aktív egyházi életben nem is vettek mindannyian részt.
A német nyelv
A bánfalvi iskolában a tanítás nyelve a német volt. A lakosság azonban törekedett arra, hogy magyarul is tanuljanak gyermekeik. Az 1829/30-as tanévtől bevezették a magyar nyelv oktatását, és kialakult a „csere-gyerek” rendszere, ami annyit jelentett, hogy bánfalvi gyerekek kerültek magyar falvakba (Nemeskér, Farád, Beled, stb.) magyart tanulni, onnan pedig a gyerekek Bánfalvára németet. Az 1867-es kiegyezést követően, az 1868. december 1-i törvény kimondta, hogy az oktatást nyelvét a kultuszminiszter feladata kijelölni, illetve ahol több a nemzetiségi polgár ott az állam feladatául tűzte ki.
A nemzetiségi tanulók számára Gróf Apponyi Albert kultuszminszter iskolatörvénye nem sok jóval kecsegetett. A törvény szerint: „Minden magyarországi általános iskolában a magyar nyelvet úgy kell tanítani és ápolni, hogy minden gyermek – még ha nem is magyar az anyanyelve – az 5. évfolyamtól gondolatait az állami nyelven szóban és írásban érthetően tudja kifejezni.”
A tanítók így a magyar nyelvet előtérbe helyezték, a legnagyobb hangsúlyt fektették rá, és a német nyelvet elhanyagolták. Erre a hibás viselkedésre 1917-ben Gróf Tisza István miniszterelnök hívta fel a parlament figyelmét: „Meggyőződtem arról, hogy leghűségesebb támogatóink, a magyar nemzeti politika erős képviselői, azok a német és szlovák állampolgárok, akik szívvel és lélekkel mellettünk álltak, elidegenednek tőlünk, az agitációnak kiszolgáltatva ellenségeink lesznek, ha nem engedjük meg az anyanyelvükön történő oktatást.”
Sajnos ez a belátás későn érkezett, mert a többnemzetiségi Magyarország szétesése már az első világháború kirobbanásával megkezdődött. Magyarország nemzetiségi részein 1922-ben 3 típusba sorolták az iskolákat. A-típus: az oktatás nyelve a nemzetiségi nyelv, esetünkben német. A magyar, mint kötelező nyelvet heti 5 órában oktatnak. B-típus: reáltárgyakat és a német nyelvet németül, a humán tárgyakat és a magyar nyelvet magyarul, hittant az anyanyelven és számtant mindkét nyelven tanítanak. C-típus: hittant és német nyelvet, mint kötelező tantárgyat tanítanak németül, minden más tantárgyat magyarul. Hogy melyik típus szerint történik az oktatás, azt az iskolavezetőségének a szülőkkel és a tanulókkal együtt kellett eldönteniük. Bánfalván az A-típust választották. Az iskola államosításával a községnek mér nem volt semmilyen befolyása a tanítók személyét illetően.
Az utolsó évtizedek
A második világháború után az iskola teljes államosítása történt. Az egyház tulajdonában a torony és a felső két terem maradt. A változást a földhivatalban is bejegyezték. Így az evangélikus egyház elszakadt attól az iskolától, amelyért évszázadokon át tevékenykedett.
A másik iskola
A falu római-katolikus iskoláját először 1829-ben említették az iratok. Az 1873-i Canonica Visitatio alapján az iskola „legjobban van felszerelve, a legújabb törvényeknek megfelelően, ami egyedül a buzgó kántornak, Berger Mihálynak a dicséretére szolgál. A bánfalvi katolikusok szerencsések voltak a tanítóikkal, akik viszont nehezen élhettek, mert a gyülekezet kicsi volt és anyagi gondokkal küzdött mindig. Az iskolaépület 1928-ban egy új tanteremmel bővült. A katolikus iskola felekezeti iskola volt, a katolikus egyház tartotta fenn és 1939-ben 85 rendeskorú és 25 ismétlő osztályos tanulója volt.
Két tanító tanította ezeket a tanulókat, Sümeghy József iskolavezető és Klafszky Regina tanárnő. Az 1946-ban lezajlott kitelepítés után egy rövid időre lecsökkent a tanulólétszám. A két iskola önálló működése 1948-ban megszűnt. Az evangélikus és a katolikus iskola az 1949/1950-es tanévtől, mint összevont általános iskola kezdte meg működését, 4 osztályos alsó és 4 osztályos felső tagozattal. A tanítás két épületben folyt. Az iskolában továbbra is lehetőség nyílt a német nyelv tanulására. Kezdetben a délutáni német órák adtak erre alkalmat. Az ’50-es évek elején a tanulólétszám emelkedésével kicsinek bizonyult a két épület. Az alsó tagozat az iskola épületében, míg a felső tagozat a 2 km-re található épületben – volt katonai kórház, majd Szőlészeti Szakközépiskola – nyert elhelyezést. Az épületet az iskola közösen használta az Erdészeti Tudományos Intézettel, az ERTI-vel.
A ’60-as évektől az oktatási rendszerben történt változások során bekerült a német nemzetiségi nyelv a délelőtti órarendbe. Délutánonként lehetőség nyílt a tanulóknak, hogy különböző szakkörökön vegyenek részt.Jól működő fúvószenekarral is rendelkezett ekkor az iskola.
A ’70-es évektől nagyarányú építkezés kezdődött körzetünkben. A gyermeklétszám növekedésével emelkedett az iskola tanulólétszáma (tanulócsoport száma 1978-ban: 12; az 1982/83-as tanévben: 18). A tanítás három épületben folyt: Hajnal tér, Klubkönyvtár, Fenyő tér. Az alsó tagozatban váltakozó volt a tanítás (délelőtt, illetve délután) és ehhez kapcsolódva a napköziben is váltakozó foglalkozások voltak. A nehéz körülmények között működő iskola tantestülete igyekezett megadni minden lehetőséget tanulóinak a nyelvgyakorlásra, tudásuk bővítésére (iskolai táborok, kirándulások szervezése). Nagyon szép kapcsolat alakult egy német iskolával (Waltershausen – NDK). Tíz éven keresztül nyaranta két hétig gyakorolhatták tanulóink a német nyelvet és vehettek részt kirándulásokon Németországban, illetve itthon. A tanítás feltételei az 1985-ben megnyíló új épületrésszel, majd a régi épület felújításával váltak elfogadhatóvá.
Az iskola igazgatói
1916-1923: Vida Ferenc
1923-1937: Gurányi Jákob
1937-1948: Nemes István
1948-1949: Tatay Jenőné
1949-1956: Lackner Károly
1956-1966: Heves Ferenc
1966-1967: Sümeghy József
1967-1974: Thúróczy Károlyné
1974-1978: Balogh Kálmánné
1978-1984: Thúróczy Károlyné
1984-1988: Tóth Béla
1988-1999: Kovács Lászlóné
1999-2015: Barilichné Tóth Rita
2015- : Tormáné Bakody Noémi
